In memoriam

Nem, nem halt meg senki, csak valami. A mi osztályunk. Ahogy szokták mondani, tragikus hirtelenséggel.
Rebesgették persze, hogy vannak tervek, de ezek mindig csak pletykák voltak, soha nem az autentikus embertől hallottuk. Aztán egy hete egyre több jel utalt arra, hogy mégsem pletyka, majd kedden reggel 8-kor a kórházvezetés bejelentette, hogy július 1-től "felsőbb döntés" értelmében a pszichiátriai rehabilitáció, mint feladat helyet cserél a stroke akut ellátással. Ami azt jelenti, hogy másik kórház, és fogalmuk sincs, hogy mikor, milyen formában él tovább. Valamit tudhatnak, mert rögtön elhangzott, hogy mindenkinek ajánlanak munkát a kórház berkein belül.
Első körben szinte megkönnyebbültünk, hogy végre valami konkrétat tudunk. Aztán tegnap a betegek összehívták a személyzetet, köszönetet mondtak, dalt írtak, sírtak, sírtunk mi is. Mint amikor a temetésen a haragos rokonok békét kötnek, úgy kötöttünk mi is hallgatólagosan békét a kollégákkal, hiszen ugyanaz a veszteségünk. Vagyunk 5-6-an, akik minden nap bent vagyunk, igazából mi visszük el a balhét, mi érezzük közvetlen módon ennek a döntésnek leginkább a súlyát, mi látjuk a betegek reakcióit. Ki kell ürítenünk az osztályt jövő keddre, úgyhogy jelenleg ezerrel zárójelentéseket írunk, közben dobozolunk, leltározunk - nem tudjuk kinek. Mondhatnám: nem tudjuk minek.
Túl azon, hogy tudjuk, hogy ez egy ilyen világ, és hálásak vagyunk azért, hogy nem kerülünk utcára, mint sokan mások egy ilyen döntés eredményeképpen, mindannyiunkat megvisel az, hogy azok alól az emberek alól húztak ki egy védőhálót, akik szinte csak ránk számíthattak. Mert onnan fentről ez csak átszervezés, de innen lentről ezek emberi életek.
Ők fogalmazták meg: itt gyógyultak; tanultak (önállóan) élni; itt elfogadták őket olyannak, amilyenek; itt minden értük volt, ha haragudtunk is, értük, és nem ellenük; itt úgy érezték, hogy fontosak, hasznosak; sokak számára olyan volt ide járni, mint egy munkahelyre. Ezt vették el tőlük. Ha beindul is újra a nappali ellátás, akkor a város másik végében, ami a vidékről járóknak időben és anyagiakban is jelentős többletet jelent. (Az már csak a hab a tortán, hogy a kórház, ahová az osztály telepítették egy gettó közepén van.) De sokan vállalnák ezt is, viszont egyelőre felelőtlenség lenne nekik bármit megígérni, mert mi sem tudjuk, hogy mi lesz.