A vesztes edző felelőssége

Két történet, és ami ennek kapcsán eszembe jutott.

Adott egy városi amatőr táncverseny óvodásoknak, amelyen egy óvodás csoport elindul, és nem nyer. Semmit. A történet elmondója szerint a gyerekek is csalódottak, de az óvónénik és a szülők még inkább. Ekkor két szülő elmegy, és (jelentős anyagi áldozat árán) készíttet egy ugyanolyan kupát a csoportnak, amilyet a helyezettek kaptak KÖZÖNSÉGDÍJ felirattal, amit aztán így is kommunikálnak a továbbiakban. A gyermekeket tovább vigasztalandó gyors bevásárlás eredményeképpen süti, rágcsa is kerül az asztalra az óvodába visszatérve, illetve van olyan 5 éves, akinek ezen fellépésére (?) anyuka hatalmas virágcsokorral érkezik. A gyereknek.

Adott egy városi amatőr sportverseny óvodásoknak, amin egy másik óvodás csoport elindul, és nem nyer. Semmit. Az ovisok büszkék arra, hogy egyáltalán ott voltak és ők képviselték az ovit, hogy mindent beleadtak és cseppet sem csalódottak. Másnap a két óvónéni tortát hoz, és az egész csoport elfogyasztja. A szülők hátbaveregetik a gyerekeket: nagyon ügyesek voltatok, büszkék vagyunk rátok.

Ugyanazon óvoda nagyjából azonos életkorú két csoportjáról van szó. 

Én készséggel aláírom, hogy siker- és teljesítményorientált világban élünk, The winner takes it all, the loser standing small  (a győztes mindent visz, a vesztes eltörpül)- ahogy az ABBA énekelte egykor, de ez a történet nálam akkor is kiverte a biztosítékot.
A gyerekek szeretnek versengeni, és egyértelműen GYŐZNI szeretnek, utálnak, mi több: nem tudnak veszíteni. Frusztrálja őket a veszteség ténye, ekkor jönnek a felrúgott kismotorok, a felborogatott társasjátékok. Mindannyian játszottunk már úgy - akár társasjátékot, akár futóversenyt -, hogy a gyereket hagytuk nyerni. Mert akkor ő boldog.
Ellenben úgy gondolom, hogy felelősségteljes nevelőként - szülőként és pedagógusként - igenis MEG KELL TANÍTANI a gyereket veszíteni is, nem kell óvni a széltől. A normális önértékelés kialakulásához, kialakításhoz hozzátartozik az, hogy megtanulja: nem körülötte forog a világ. Néha nem az van, amit ő szeretne, néha csalódni kell, néha legyőzik.
Egyébként én már eleve azt nem értem, hogy miért győzni mentek? Hiszen, ha mindenki csalódott, hogy nem nyertek, mert "senki sem értette, hogy miért nem nyernek, amikor ők voltak a legjobbak", akkor győzni mentek. Miért nem volt az elég, hogy megtanulták az adott koreográfiát, kiálltak az óvoda nevében egy kisebb hadseregnyi ember elé, és megcsinálták? Nem, ők csalódtak, mert nem nyertek kupát.
Ők csalódtak, vagy a felnőttek?
MIKOR jön el az a pillanat, amikor hagyni kell megélni a veszteséget (amit továbbra sem értek, hogy miért kell csalódott vesztesként megélni), és nem kamu közönségdíjat gyártani?

Nálam egyszerű a kérdés, első perctől "engedem" veszíteni, felborulni, megverni őket. Soha nem gyártottam nekik mesterséges vattacukorvilágot, ahol minden szép és jó, és az ő akaratuk szerint történik, hanem időnként hagytam, hogy megtanulják, hogy van néha erősebb, okosabb, gyorsabb nála, és bizony a tesó visszaüt, ha meghúzza a haját.
A versengésnek szerintem csak akkor van nevelő hatása, ha tudja, hogy ezért erőfeszítéseket kell tennie, ha tudja, hogy a siker munka, és nem jár.
Zalánnál még nehéz eldönteni, hogy mennyire kitartó és kudarctűrő, de Lilinél nagyon jól látszik, hogy mindkettőből bőven jutott neki. Sőt, nem is éli meg kudarcként, ha valami nem sikerül neki elsőre, mert megtanulta (megtanítottuk?), hogy ezek folyamatok, és minél többet csinálja, annál jobb lesz.
Johnny, az edzője szokta mondani, hogy lehet, hogy kiissza a fél medencét úszás közben, de akkor is végigcsinálja.:-)  Az első korin bugyiig izzadt le, és már sírt a kimerültségtől, de nem ült le, hiába mondták neki. Csinálta. Persze, nem boldog, ha nem nyer társasjátékban, de megpróbálja újra. Vagy majd legközelebb.
Tudják, hogy nincs tökéletes. Nincs tökéletes gyerek, tökéletes anya-apa, tökéletes világ. Nincs áthatolhatatlan burok körülöttük, ami megóvja minden csalódástól. Védőháló van. Ott vagyok, figyelek, elmagyarázom, ha magától nem tudja megoldani, közbeavatkozom, de hagyom, hogy megéljék a negatív eseményeket is.
Néhány hete elpusztult anyámék kutyája. Nem kerítettünk neki túl nagy feneket, de mivel épp szóba hozta valamelyik gyerek, elmondtam, hogy sajnos meghalt, mert már nagyon öreg volt, kutyaévekben matuzsálem, és hát a nagyon öreg kutyák is meghalnak. Tudomásul vették. Amikor elmentek a szüleimhez, Zalán megkérte apámat, hogy mutassa meg hová temették el a kutyát, egyszer-kétszer még kérdeztek róla, ami érdekelte őket, de tényként és természetes folyamatként kezelik. Kamuzhattunk volna akármit, de minek, amikor az igazságot is kitűnően értik.
Mi felnőttek olyan sokszor túlaggódjuk, és emiatt túlóvjuk a gyerekeket. Holott a világ legrugalmasabb lényei, és ha őszinte válaszokat kapnak, bármit megértenek, és elhelyezik a világukban.

Lehetnék pikírt, de nem leszek. Ezt a meccset nem a gyerekek veszítették el, hanem az óvónők és a szülők.
Az a kupa az ő szegénységi bizonyítványuk.
Ó jaj, mégis pikírt lettem. :-)