Van egy ismerősöm, most várja az első gyerekét. Írt az első terhesgondozásos élményéről. Hogy hát volt ott egy kislány, és hogy milyen cuki, és hogy ő már hogy várja, hogy neki is legyen egy olyan cukija. Nekem meg eszembe jutott, amikor berendeltek táppénzes felülvizsgálatra terhesgondozásra, és vittem Lilit is. Ültünk kint 1,5 órát, odabent lerendeztük két kérdéssel:
-Hányadik hétben tetszik lenni?
-Kisfiú vagy kislány?
Fontos volt elmenni, szó se róla.
Nem is ott zajlottak az emlékezetes események, hanem a váróban. Ültem kint az alig kétévessel, aki először kérdezgetett okosakat, mondott vicceseket, énekelgetett és a várakozókon látszott, ki az elsőgyerekes. Leplezetlenül bámulták az én cserfes copfosomat, és átszellemülten mosolyogtak minden megnyilvánulásán, néha egy "jajdeééédes" is elhangzott. Igen ám, de cserfes copfos kezdte unni a banánt, az "Eresz alól fecskefiát", az "Ez elment vadászni"-t meg a plazmatévén zajló hangtalan emésztéssegítő tabletta bemutatót. Felállt, leült, székre mászott. "Üljél nyugodtan, ne piszkold össze a széket, piszkos lesz a ruhája, aki utána ráül."
Elindult felfedezni a folyosót. "Gyere vissza, ülj le légy szíves, ne fogdosd össze az üveget. Ne nyald a padot, fúj. Ne állj az ajtóba, mert ha kijön valaki, fellök".
Inni kért, pisilni kellett. "Jézus, biztos, hogy kell?" Ilyenkor elátkozod a korai szobatisztaságot, mennyivel jobb lenne egy pelenka, mint nagypocakkal, bicepszből tartani egy borzalmas klotyó felett. Pisilt? Naná, hogy nem. "Pisiljél, mert 5 perc múlva nem hozlak vissza, az tuti."
Visszaülsz, visszaül. 2 perce. Inni kér, enni kér, elkéri a kiskönyvedet megnézni a képeket. "Ott van az én kistesóm". Elsőgyerekes anyukák elmorzsolnak egy meghatódott könnycseppet, többedik gyerekesek tudják: már türelmetlen, ez csak rosszabb lesz.
Megyünk haza?-kérdi. "Nem, még be kell oda mennünk egy doktorbácsihoz." De én nem akarok. "Akkor maradtál volna otthon nagyanyáddal." Nem akarok otthon maradni. Ajaj, kezdi.
Lehúzta a cipőjét. Visszahúztam. Lehúzta a cipőjét és a zokniját. Visszahúztam. Nyakába emelte a szoknyáját és elkezdte rágni az alját. Kivettem a szájából. Addigra a váróban már csak a legilledelmesebbek fojtották vissza a röhögést.
Aztán végre beszólítottak. 10 perc alatt összeszedtem a gyereket, innivalót, ennivalót, kicsipónit, táskámból kiszedett cuccot a szék alól, papírokat, bemotoroztunk. Elhangzott a két létfontosságú kérdés, kaptam egy pecsétet és mehettünk. Annyira jó volt, hogy gyerkő megszeppent kicsit az ismeretlenektől, így amíg odakint gyorsan összeszedtem, elpakoltam mindent, addig szó nélkül ült egy széken.
Magmban jót mosolyogtam azon, hogy azért az olvadozós tekintetek némelyikében láttam megcsillani a rémület szikráját is, hogy akkor ez most ilyen? Ilyen bizony, meg még ilyenebb.
-Hányadik hétben tetszik lenni?
-Kisfiú vagy kislány?
Fontos volt elmenni, szó se róla.
Nem is ott zajlottak az emlékezetes események, hanem a váróban. Ültem kint az alig kétévessel, aki először kérdezgetett okosakat, mondott vicceseket, énekelgetett és a várakozókon látszott, ki az elsőgyerekes. Leplezetlenül bámulták az én cserfes copfosomat, és átszellemülten mosolyogtak minden megnyilvánulásán, néha egy "jajdeééédes" is elhangzott. Igen ám, de cserfes copfos kezdte unni a banánt, az "Eresz alól fecskefiát", az "Ez elment vadászni"-t meg a plazmatévén zajló hangtalan emésztéssegítő tabletta bemutatót. Felállt, leült, székre mászott. "Üljél nyugodtan, ne piszkold össze a széket, piszkos lesz a ruhája, aki utána ráül."
Elindult felfedezni a folyosót. "Gyere vissza, ülj le légy szíves, ne fogdosd össze az üveget. Ne nyald a padot, fúj. Ne állj az ajtóba, mert ha kijön valaki, fellök".
Inni kért, pisilni kellett. "Jézus, biztos, hogy kell?" Ilyenkor elátkozod a korai szobatisztaságot, mennyivel jobb lenne egy pelenka, mint nagypocakkal, bicepszből tartani egy borzalmas klotyó felett. Pisilt? Naná, hogy nem. "Pisiljél, mert 5 perc múlva nem hozlak vissza, az tuti."
Visszaülsz, visszaül. 2 perce. Inni kér, enni kér, elkéri a kiskönyvedet megnézni a képeket. "Ott van az én kistesóm". Elsőgyerekes anyukák elmorzsolnak egy meghatódott könnycseppet, többedik gyerekesek tudják: már türelmetlen, ez csak rosszabb lesz.
Megyünk haza?-kérdi. "Nem, még be kell oda mennünk egy doktorbácsihoz." De én nem akarok. "Akkor maradtál volna otthon nagyanyáddal." Nem akarok otthon maradni. Ajaj, kezdi.
Lehúzta a cipőjét. Visszahúztam. Lehúzta a cipőjét és a zokniját. Visszahúztam. Nyakába emelte a szoknyáját és elkezdte rágni az alját. Kivettem a szájából. Addigra a váróban már csak a legilledelmesebbek fojtották vissza a röhögést.
Aztán végre beszólítottak. 10 perc alatt összeszedtem a gyereket, innivalót, ennivalót, kicsipónit, táskámból kiszedett cuccot a szék alól, papírokat, bemotoroztunk. Elhangzott a két létfontosságú kérdés, kaptam egy pecsétet és mehettünk. Annyira jó volt, hogy gyerkő megszeppent kicsit az ismeretlenektől, így amíg odakint gyorsan összeszedtem, elpakoltam mindent, addig szó nélkül ült egy széken.
Magmban jót mosolyogtam azon, hogy azért az olvadozós tekintetek némelyikében láttam megcsillani a rémület szikráját is, hogy akkor ez most ilyen? Ilyen bizony, meg még ilyenebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése