Általánosságban azt gondolom, hogy a gyerekek egy kitűnő bölcsődébe, és egy elfogadható óvodába járnak. Amikor belegondolok, hogy kisebb-nagyobb bosszúságok miatt elvigyük-e akár egyiket, akár másikat máshová, nincs olyan érvem a távozás mellett, ami felülírná a maradás mellettieket.
Azt is sokszor érzékelem, hogy nem mindenki reagál ugyanúgy a helyzetre, ahogy én teszem, és korábban én is "lazábban" álltam a helyzethez.
Ennek esetemben egyetlen oka van. Az elmúlt 2 évben én sem vettem fel, ha utaltak arra, hogy akár lehetne itthon is Lili, vagy ő utálta meg annyira a helyzetet, hogy pl. nyáron kérte, hogy maradhasson. Itthon voltam, simán belefért, néha én adtam neki extra szüneteket - amit egyébként nem igényel.
Most már jó ideje kézzelfogható bizonyosság, hogy visszamegyek dolgozni, nincs alternatíva arra, hogy a gyerekek reggeltől délutánig óvodában vagy bölcsődében legyenek. Kénytelen vagyok rájuk bízni, kénytelen vagyok akkor is odavinni, ha nem akarnak menni; ha az óvónőknek-gondozónőknek ez nem tetszik, mert fáradtak, szabira mennének; ha nekem nem tetszik, ahogy beszélnek velük, vagy velem. Kvázi kényszerpályán vagyok, és vagyunk nagyon sokan. Ehhez kellene sokkal erősebb empátia és (érzelmi) intelligencia az adott pedagógusok (?) részéről, hogy ezen a kényszerpályán még ne azt éreztessék az emberrel, hogy nekik teher az mi gyerekünk bármilyen szempontból, hogy helyettünk, szívességből tesznek bármit is, és ezzel egyidejűleg azt is, hogy ezért mi szar szülők vagyunk.
Nem vagyok egy mimóza alkat, tudtam volna most is, máskor is olyat mondani, hogy a víz is égett volna, de mi értelme lenne? Annyi, hogy az én gyerekem lenne a "kekec anyuka gyereke", és seggel állnának hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése