Amikor tele van

...a tököm, mondanám amúgy, de itt azt mondom úrinősen, hogy a puttonyom, a hócipőm.
Most valahogy megtelt. Több mint négy év primer anyasággal, az önkéntes és nem teljesen önkéntes háttérbe szorulással. Félre ne értsen senki: jó életem van, elégedett vagyok, erre vágytam, csak elfáradtam egy kicsit. És amikor ordítva zenét hallgatok pillanatnyi leoldásként, a férjem felhangosítja a Bővérszálló 370. ismétlését, amit 369-edszer néz meg. Ezt a postot képtelen vagyok úgy megírni, hogy ne hangozzék el perceként, az "Anya, visszaadod a labdámat?Anya ideadod a vizemet?" Nincs olyan percem, amikor nem vagyok anyaaaaaaa. Erre mondaná férj, hogy "de hát hétfőn moziba mész...". Ja, Lili születése óta negyedik olyan alkalom, amikor nem a gyerekkel megyek valahová, és ez nem fodrász, nőgyógyász, hanem elvileg kikapcsolódok.
Én főztem? Persze, hogy én. Alapból nincs is bajom ezzel, csak most elfáradtam.
Szar korszakon vagyunk túl(?), anyagilag és így sok egyéb területen is padlóra kerültünk az elmúlt években. Nem panaszkodtam, nem kenyerem, valahogy túléltük. Patrick Swayze-vel szólva sokszor a szaron egyensúlyoztam, és mindig akadt, aki megpróbált belelökni, és olyan, aki nyújtotta a kezét. Mégis sokat tanultunk egymásról, összetartásról. Én mindig tudtam, de a férjem végre rájött, hogy nem elég, hogy egy csónakban ülünk, egyfelé kell eveznünk is. Kemény, volt, fájdalmas volt, idegőrlő, belefáradtunk, elfáradtunk, de összekovácsolt minket.
Kaptunk-e segítséget? Kaptunk, hol mártírsággal, üres ígéretekkel, hol kioktatással fűszerezve. Anyósom mindent megígért és százszor cserben hagyott minket;anyám mindenért minket hibáztatott. Nem anyámról szól a blog, igazából az ő motivációit is értem, de egyetérteni nem fogok vele soha. Tudom, mindannyian megfogadjuk, hogy nem leszünk olyanok, mint az anyáink, nem követjük el azokat a hibákat, aztán elkövetjük, mert ezek belénk kövesült viselkedésformák, normák. Anyám nem rossz ember, csak fél minden ismeretlentől, ezért nem vág bele semmibe, és elméleteket gyárt arra, hogy miért nem. Ha pedig akaratán kívül kell szembesülnie egy ismeretlen helyzettel, akkor meg azt hibáztatja, aki miatt ezt meg kell tennie. Senki számára nem öröm, hogy éveken keresztül pár hónap munka és pár hónap munkanélküliség váltja egymást. Sokáig egyensúlyoztunk, a végső pillanatban kértem tőle (anyagi) segítséget. Kaptunk. Meg kioktatást magas lóról. Hogy így nem lehet élni, hogy felelőtlenek vagyunk. 8 hónapos terhes voltam Zalánnal. És akkor kifejtette, hogy így nem lehet gyereket szülni, így csak a cigányok szoktak, hogy a munkanélküliségbe szülnek. Jelzem, amikor terhes lettem, Sanyi osztályvezető volt a vízműveknél, és szerencsére mire Zaza megszületett már megint dolgozott. És akkor jött az a mondata, amit talán megbocsátottam, de soha nem felejtem el: mert amikor kiderült, hogy terhes vagyok, el kellett volna vetetnem, és visszamenni dolgozni, ő meg ellett volna Lilivel. És akkor nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Mondja ezt a lányának, 8 hónapos terhesen... Az anyám. Tesóm mondta erre: tudom milyen, amikor elborítja a szar az agyát, akkor nem nézi hová csap, sőt kifejezetten keresi a gyenge pontot, hogy megsemmisítő csapást mérjen. Igen, tudom milyen. Ilyen nem akarok soha lenni, pedig sajnos van rá képességem. Hogy oda üssek, ahol igazán fáj.
Zalán is tervezett gyerek volt, anyámnak mégis fixa ideája, hogy becsúszott. Amikor elmondtuk neki, hogy jön a második unoka, az volt a reakciója: háááát, nem baj. Ennek ellenére, most nyalja, ahol éri. Már amikor unokázhatnékja van. Mert ha mi kérjük, hogy vigyázzon rájuk, akkor többnyire leráz. De ha unokázhatnékja van, akkor vigyük házhoz.
Szóval megtanultuk, hogy az összetartó család az nem mi vagyunk.
De egyúttal azt is, hogy igaz a mondás, hogy a barátainkkal Isten a családunkat kompenzálja. Igazán ragyogó, támogató barátaink vannak, akikkel napsütésben és esőben is számíthatunk egymásra, ennek ellenére nem mondja azt, hogy "ugyan kire számítanál, ha nem rám". Apró dolgok, hétköznapi dolgok ezek, de azt mutatják, hogy figyel az életünkre, nem csak jelenvan benne. Ez néha egy telefon, egy SMS jókor; annyi, hogy elviszi a nagyot játszani, hogy a 9 hónapos terhes anyja le tudjon dőlni egy órára; hogy megcsörget, hogy tudja, hogy Sanyi nincs itthon 2 hétig, amikor mindenórás vagyok, hozzon-e fel valamit a boltból; vagy ugyanazért biztosít arról, hogy ő csak 15 percnyire van tőlem, hívjam nyugodtan, ha beindulna a szülés, akár éjszaka is. És nem azt mondja, hogy"na, itt álltunk 2 hétig készültségben, apád egy sört nem mert meginni, és mégsem történt semmi". Vagy amikor felhívom, hogy szarul vagyok, jöjjön már el szórakoztatni a kétévest, hadd dőljek le, akkor nem azzal jön, hogy esik az eső, és esőben nem szeret vezetni.
Kis dolgok ezek, és mégis nagyok.
Szóval szar volt az utóbbi időszak, nem mondom, hogy nem kanyarodtunk el egymástól időnként, de visszataláltunk, erősebbek vagyunk együtt, mint bármikor korábban. Csak most egy kicsit kifulladtam. Igyekszem jó anya, jó feleség lenni, aztán nincs időm jó Edina lenni. Pedig kell ez. Most már kell. A felismerés meg fél gyógyulás, nem igaz? ;-)
Na, ez most jól esett...Asszem. Kint van ez is.