Egyensúly meg univerzum

Nem, nem lesz ez szellemileg olyan magasröptű poszt, mint a címe sejteti, ahhoz túlzottan csikorognak a kerekek odabenn. Totálisan elhülyültem itthon, úgyhogy maxirespekt annak, aki nem, vagy netán még önnön épülésére is tudja fordítani a szőnyegen hasalva eltöltött időt. Nem mondom, hogy lehetetlen, -én hiszek a két gyerek szoptatása után peckesen álló 80 D-s mellekben is;-), - nekem egyik se ment.
Némi metafizikai kitérőt azért tegyünk: nem vagyok vallásos, viszont abban hiszek, hogy egyensúly van a világban, és semmi nem történik ok nélkül.
No, és akkor evezzünk póriasabb vizekre.
Zé két napja nem ordít reggelente, sőt önként és dalolva megy be a bölcsibe. Ma már puszit adni is úgy szaladt vissza. Juhé, és hurrá. Cserébe a jin és jang szellemiségében olyan cirkuszt levág hazafelé, hogy csomókban hullik a hajam, és gőz csap ki a fülemen.
Kezdi azzal, hogy röhögve ül a padon, és nem hajlandó öltözni. Tekereg, kihúzza a kezét a ruhából, lerúgja a cipőjét, hasrafekszik és hasonlók. Kérek, utasítok, figyelemelterelek, leszarja. Próbálnám erővel, de nevezett egy 15 kilós, 1 méteres 2 éves, kb. Herkules erejével. A kabátomat már azelőtt leveszem, hogy beszólnék érte, de eddigre bikiniben leizzadnék. Mondtam, hogy én aztán sose, aztán mégis viszek neki inni, Túró Rudit, kiflit, hogy amíg ezekkel elszórakozik, addig tudom öltöztetni.
15-20 perc alatt végzünk is, aztán jön a következő nehézségi szint: elindulás. Merthogy ő nem jön. Se Liliért, se boltba, se levelet szedni, se mogyorót keresni, se buszt nézni, se lépcsőzni. Ellenérve hangzatos: NEM! Jó, akkor én megyek. Csak nyugodtan, mondaná, ha lenne ennyi szókincse, ugyanis magasról tesz rá, hogy kimegyek az ajtón, és ott várom, hogy majd utánam szaladjon. Nem jön. Röhög. Kb. harmadszor megyek vissza érte, mire kegyeskedik elindulni. Ha megunom, ölbeveszem, de ilyenkor tekereg, karmol, leveri a szemüvegem, belekapaszkodik a hajamba. Leteszem, elmagyarázom az etikettet, nem érdekli.
Valahogy kijutunk a kapun, ekkor jön a cirkusz, hogy ő akkor ellenkező irányba menne. Ugyan, hiszen arra semmi, ellenben hazafelé galambok, kutyák, cicák, falevelek; otthon Thomas, építőzés, Hawaii, DJ. Ekkor jön el a rongyláb ideje. Nem ordít, nem visít, ellenben nem hajlandó egy lépést sem tenni, és ennek úgy ad hangot, hogy nem áll a lábára. Konkrétan ül, vagy fekszik a földön. Felállítom, eldől. Ő röhög, én gondolatban szidom az anyját. Otthagyom, nem érdekli. Ő nem az a gyerek, aki ilyenkor feláll és üvöltve rohan utánad. Biztos lenne egy pont, amikor feláll, csak van egy távolság, amitől tovább nem megyek el, gondolva arra, hogy mi van, ha felpattan és kirohan az utcára, nem érek addig oda.
Természetesen ha nem lennék alanyi jogon elég ideges, akkor mindig akad egy okostojás, akinek be kell szólni, vagy csak fejcsóválva elmenni mellettünk. Olyankor projektálva a dühömet, oda is be tudnék egyet mosni. :-) Párszor eljátsszuk ezt hazáig, én egyre idegesebb vagyok, egyre kisebb résen szűröm a fogaim között a mondanivalómat. Amikor épp hajlandó jönni, akkor némán húzom magam után, vagy cipelem az ölemben, ha tűri. Sokszor nyafog ilyenkor, de ez már nem hat meg. Nyafogni lehet, sőt felőlem visíthat is, csak jöjjön.
Időnként elkövetem azt a hibát, hogy magassarkú cipőben és/vagy szatyrokkal a kezemben próbálok hazajutni így. De amikor észnél vagyok, akkor alkalomhoz illően öltözöm: lapos cipő, nadrág, dzseki, semmi táska, semmi szatyor (max. hátizsák). Igen, a kisgyerekes anyukák elhanyagoltak. Minden ilyen kijelentéseket tévő férfit vagy nőt beutalnék talpig sminkben- frizurában, magas sarkúban és miniszoknyában, egy db. válltáskával és egy darab bevásárlószatyorral felfegyverkezve egy bölcsi-otthon túrára Zalánnal.
Ha eljutunk a házig, az már félsiker. De ott sem akar ám jönni. Mivel a lépcsőház egy zárt ököszisztéma, különösebben nem tud sehová eltűnni, így ott már inkább otthagyom, "jól van kisfiam, akkor ne gyere fel" felkiáltással. Simán fel tudok jönni a negyedkre úgy, hogy el sem mozdul a sarokból, ahová beplántálta magát. Ennyire izgatja, hogy otthagyom-e.
Nem kispályás hisztiző.
Néha meg tudom győzni, hogy számoljuk meg a lépcsőfokokat (simán elszámol 10-ig, csak mondom), nézzük meg kint van-e a cica a másodikon, menjünk Túró Rudit enni, Actimelt inni, Thomast nézni, kocsikulcsért, építőzni, rajzolni, gyurmázni, apámf*sza. Egy komplett motivációs tréning vagyok egész hazaúton, de különösebben nem izgatja.
Tudom, kinövi, elmúlik. Tudom. Omm. Omm. Om mani padme hum. ;-)

Amúgy imádom, mer' a világ legcsibészebb, legédesebb és legokosabb kölyke, csak akarat lehetne benne kevesebb. Meg a nővérében is. Aki ugyan nem játszik rongylábat, és nem veri magát a földre, de visítva szájal és csapkodja az ajtót, ugyanazon motivációs vonal mentén.