Volt szeparációs szorongás, elmúlt. Volt terrible two, elmúlt. Most van very terrible four, és nem múlik. Nem azt mondom, hogy mindig hisztizik, mindig dacol, de rendszeresen visszatér, és ugyanazzal az intenzitással.
Többnyire azzal kezdődik, hogy dacol. Leginkább úgy, hogy egyszerűen nem válaszol arra, amit kérdezek tőle, vagy nem néz rám se, vagy flegmán és némán, időnként alig titkolt vigyorgással bámul a képembe. Szoktam mondani, hogy jó, akkor most megkérdezem még egyszer, és ha ismét nem válaszol, annak ez és ez lesz a következménye. Na, talán addig eljutottunk, hogy azt már néha érzi, hogy tényleg komolyan mondom, és ha ekkor sem reagál, akkor valóban beváltom, amit ígértem, nem hat meg se könny, se visítás, se esküdözés, hogy soha többet. Akkor általában nagy kegyesen odavet valami választ.
De sokszor akkor sem válaszol, ha belepusztul, nem és nem. Ilyenkor szoktam mondani, hogy rendben, akkor eldöntöm én, és közlöm vele, hogy most mit csinálunk. Na itt indul be nála a Lipótmező program, minden átmenet nélkül sikítani, visítani kezd, ugrál (toporzékol), rohangál utánam, totális kontrollvesztéskor rángat, de olyan is volt már, hogy ütni próbált. Érdekes módon nekem soha nem támadt, ellenben az apjának már nekirontott. Nem mondom, hogy nem kapott már a seggére egyszer-kétszer, ha nagyon kihúzta a gyufát, de nem verjük. Egyébként is abban az állapotában egy fenékrecsapás olyan neki, mint amikor a felvadult bikát megcsípi a bögöly: maximum jobban felidegesítjük vele, de semmi hatása nincs rá.
Ritkán jut el idáig, talán félévente egyszer, de ilyenkor tényleg tiszta Pszicho a nő. Ekkor szoktunk totálisan kétségbe esni, mert rá sem lehet ismerni. Viszont ha kitombolja magát, szemmel láthatóan jobban van. Egyszerűen mintha néha ki kéne sütni az akkumulátorát, ha kiadja az feszültséget magából, akkor megnyugszik. Kérdezgetem sokszor, hogy mi a baj, de semmi konkrétat nem mond. Én is tipikus szorongó gyerek voltam egyébként, lehet, hogy ő is ilyen.
Mindenesetre baromi fárasztó, hogy sokszor az utolsó pillanatig feszíti a húrt, és csak akkor csinálja azt, amit kérünk tőle, amikor érzi, hogy lassan elpattan. Bár ez még a jobbik eset;-)
Érdekes egyébként, hogy nem azért hisztizik, ha nem engedünk neki valamit, azt már régen tudomásul vette, hogy vannak szabályok, hanem többnyire abból indul ki a rapli, ha választási lehetősége van, és miután nem tud és nem akar dönteni, így mi döntünk helyette.
Sokszor mondtuk már, de egyre valószínűbb: a gyerek nem dackorszakát és hisztikorszakát éli, hanem dacos és hisztis. Jellem. Pont. (Férj itt buzgón bólogatna, állítólag van egy ilyen ismerőse :-DDD)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése