for everyone |
Ja, hogy ez most miért kap egy postot tőlem? Az utóbbi hetekben - mivel "kipendült" az idő, többet járunk ki Zalánnal, Lili is sokszor jön velünk, és amikor ismerősökkel találkozunk rendre belefutunk abba a kérdéskörbe, hogy
1. tervezett gyerek volt-e Zalán, vagy csak becsúszott?
Mert hát kicsi a korkülönbség...2. és hogy bátrak vagyunk, hogy ezt így most, ebben a helyzetben, meg úgy általában be mertük vállalni.
Néha mosolyogva nyugtázom, hogy nagy az isten állatkertje, de pláne alacsony a kerítés, de sokszor felhúz az, hogy számomra alig ismert emberek ilyen szinten másznak, másznának bele a legbelsőbb magánügyeinkbe, hogy kvázi számon kérnék rajtunk, amiért mi nem úgy gondolkodunk valamiről, mint ők.
Mindamellett, hogy mindkét gyerekünk tervezett és várt, de még ha nem így lenne, akkor se tartozik ez rájuk. Pláne nem értem, hogy 2év és 8 hónap mióta "őrült kicsi" korkülönbség. Lili és Zalán között ennyi van.
Ugye van egy -mások számára hüledezni való- történet rólunk. Lilivel félidőn túli terhes voltam, amikor egyáltalán kiderült, hogy ő van. Természetesen erről mindenki jókat kuncog a hátam mögött, hogy hát hogy nem lehet azt észrevenni, és hát diplomás nő létére...
Aki meg ismeri az előzményeket, az velünk sírt,amikor kiderült.
25 éves voltam, amikor egy műtét során eltávolították az egyik petefészkemet, mert annyira roncsolta egy ciszta, hogy így látták jónak. Utána következett még jó néhány itt fáj-ott fáj következmény, félévente jártam végig a nőgyógyászat-urológia-sebészet-belgyógyászat túrát, mert valami rohadtul fájt, csak senki nem tudta, hogy mi. Aztán elmúlt. Néha ok nélkül begyulladtam itt-ott, ami ugye nem tesz jót a belső szerveknek. Ezek miatt egyre bizonyosabbá vált az, hogy nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem fogok tudni teherbe esni. Nem is sikerült évekig.
Aztán elhatároztuk, hogy összeházasodunk, ezzel egyidejűleg elhatároztuk, hogy az esküvő után belekezdünk a kivizsgálásokba, hogy megtudjuk, hogy mi is a helyzet, mi a teendő.
Szerveztük az esküvőt májustól, rengeteg idegeskedéssel járt sajnos, de ezt most hagyjuk.
Éreztem, hogy valami nem oké velem, fáradékony voltam, és azok a bizonyos napok is jóval rövidebbek voltak, mint általában, de rendszeresen jelentkeztek továbbra is. Valamit éreztem ugyan, mert az elsőnél csináltam egy tesztet, de negatív lett.
Utána kezdődött az én ámokfutásom, mert egy idő után mindenki arról beszélt, hogy tuti terhes vagyok, én meg hallani se akartam róla, hiszen 5 éve próbáltam elfogadni, hogy talán soha nem lesz babám, körítve azzal, hogy biztos voltam abban, hogy megint cisztám van, hisz ugyanazok voltak a tünetek. Nem akartam az esküvő előtt ezzel foglalkozni, kvázi homokba dugtam a fejem.
Aztán csak elmentem orvoshoz, aki mondta, hogy itt bizony baba van, nem is kicsi. Na, kb. 3 napig bőgtünk. Én az örömtől meg az önvádtól és a félelemtől vegyesen, hisz lemaradtunk jó néhány vizsgálatról. A dokimat leszámítva - aki ismerte az előzményeket -, mindenki hülyének nézett,hogy "hogy nem vette észre". A jó öreg Taki csak annyit mondott: "Akartátok? Akartátok. Itt van, örüljetek, ne foglalkozz senkivel." Ő tudta, hogy min mentem keresztül, hány negatív teszt van a hátam mögött, meg hány: nincs itt semmi, ami fájhat-vizsgálat, amikor csak azért nem írták rá a papíromra, hogy pszichoszomatikus fájdalmaim vannak, mert ott dolgozom...
Nem érzem úgy, hogy ezt mindenkinek el kéne mesélnem, pláne nem akkor, amikor eleve prekoncenciókkal állnak a történethez, úgyhogy max. annyit mondok, hogy ugorjunk.
És ugye esetleg néhányan ebből kiindulva jönnek a "becsúszott gyerek" elmélettel - köztük a saját anyám is. Zalán 1-2 napos lehetett, amikor már sejtettem, hogy létezik, 3 hetes, amikor biztonsággal tudtam. Szerencsére rá nem vártunk éveket, csak pár hónapot, és olyan egyértelműen adta tudtomra a létezését, hogy semmi kétség nem fért hozzá. Ott volt a két masszív csík az 5. héten, de addigra már hánytam, mint a lakodalmas kutya. A vele való terhességem alatt letudtam a kettőre való rosszullétet, mert ugye Lilivel semmi nem volt az égvilágon.
Hát ezt meséljem el bárkinek? Nem, nem fogom. De ha azt mondom, hogy semmi közöd hozzá, nem tartozik rád, akkor én vagyok a bunkó.
Mindig vágytam gyerekre, ahhoz képest 5 évet éltem úgy le, hogy igyekeztem nem kétségbeesni attól a gondolattól, hogy talán mégsem lesz. És marha jól estek a "há' nektek meg miért nincs még gyereketek? Nem is akartok, vagy csak nem jön össze?" típusú beszólások, azon felül, hogy az említett határok betartása miatt nem is éreztem őket helyénvalónak. És a jó öreg ördögi kör: ha nem válaszolsz, ha azt mondod nincs hozzá köze, akkor te vagy a bunkó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése