for everyone |
Hiszem azt, hogy időnként egy-egy vers, dal, két sor egy regényből akkor találja meg az embert, amikor szüksége van rá. Számos ilyen volt már az életemben. Ez a mondat is betalált.
Pár perce egy ismerőssel beszélgettem, és megint elszomorodtam azon, hogy anyák hogyan képesek mérgezni a saját gyerekük életét kizárólag önzőségből. Soha nem értettem, és remélem soha nem fogom megérteni azokat az embereket, akik szeretetet, tiszteletet, gondoskodást követelnek a gyermekeiktől azon az elven, hogy ők adtak neki életet/felnevelték/taníttatták/gondoskodtak róla/ápolták, ha beteg volt.
Kérdem én: ez nem természetes? Hogy valakiről, akit én akartam, gondoskodom csak és kizárólag szeretetből? És nem tükör-e az nekem, mint szülőnek, ha a gyerekemtől a viszonzás nem természetes, hanem ki kell kényszerítenem, zsarolnom, követelnem? Vagy nem várok-e tőle sokat? Miért várom el tőle, hogy az én igényeimhez idomulva forgassa fel az életét? Nem tudhatom hogy fogok 60-70 évesen vélekedni erről, de most úgy gondolom, hogy ha a gyerekem nem lesz rám kíváncsi, akkor ideje mélyen magamba néznem. Valami kismama könyvben olvastam ezt, és minden betűjével egyetértek:A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani.
Tudni kell tisztelni a gyermekemben az önálló embert, az "én szartalak a világra"-érvtől világéletemben kinyílt a bicska a zsebemben. A gyerekem nem egy pipa az életemben elvégzendő feladatok listáján, nem a térbeli és időbeli meghosszabbításom. Nem szolgám, nem uram - társam kell, hogy legyen. Egy olyan társam, akit egész közös életünkben szeretettel nevelek, majd amikor már megneveltem, akkor szárnyára bocsátom. Nem irányítom, nevelem. És nem kötök rá sem érzelmi, sem anyagi, sem lelkiismereti pórázt, amivel időről időre visszaránthatom, ellenőrizhetem, hanem bízom abban, hogy megtaláljuk az új helyünket egymás életében.
Nehéz, biztosan.
Irtózatosan könnyű szeretni egy totyogót, aki odabukdácsol hozzád és átöleli a nyakadat. Neki még mi vagyunk az egész világ. Aztán jönnek a "nem"-ek, a "nemszeretem" barátok, zenekarok, filmek, az "én nem így csináltam volna, fiam", meg "csak meg akarlak óvni a hibáktól, kislányom". De felelős szülőként az a dolgom, hogy felkészítsem az önálló életre, ehhez hozzátartozik az is, hogy döntéseket kell hoznia, és a döntések következményével is neki kell boldogulnia. Akkor is, ha hibázott, akkor is, ha rosszul döntött. Nem intézhetek helyette egy idő után el mindent, nem mondhatom meg mit csináljon, meg kell tanulnia a döntés felelősségét. Tudnunk kell külön életet élni, amiben nem vagyunk semmilyen formában egymásra utalva, és csakis a szeretet a kötelék köztünk. Ha ezt ki kell kényszerítenem, akkor valahol nagyot hibáztam.
Nem szeretném, ha bármikor is előkerülne a tekintély szava , mint utolsó érv, hogy "azért, mert én vagyok az anyád, és én azt mondtam".
És tűzzel-vassal irtom a tabukat, a "nem beszélünk róla" -történeteket, a csontvázakat a szekrényben. Ami az egész családot érinti, az a család minden tagjára vonatkozik, független ez életkortól, vagy attól, hogy ő a gyerek. Rá tartozik, ha nehézségeink vannak, rá tartozik ha hibáztam; én nem féltem az image-met, nekem nem kell a tévedhetetlen, jobban tudó szülő mítosza, nem félek attól, hogy elveszítem a gyerekem tiszteletét és szeretetét attól, ha megtudja, hogy én is ember vagyok. A tekintély meg nem kell. Szeretetkapcsolatban nem. Nincs rá szükségem a társamtól, a gyerekemtől, a barátomtól. Voltam pedagógus, voltam vezető:ott szükség van némi tekintélyre, de ez csak egy bizonyos érzelmi távolságból működik. Érzelmi távolságra meg semmi szükség egy általam családnak nevezett kapcsolatban.
Tudnék még erről napokat beszélni, de a lényeget már elmondtam. Tulajdonképpen a címben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése