for everyone |
Alapvetően nem vagyok problémakereső ember, olyan, aki mindig a következő lépésen töpreng, és elfelejti értékelni a jelent, de bizony a hétköznapok sokszor bedarálnak engem is, és nem értékelem, amim van. Aztán néha jól orrbavágja valami az embert és rájön, hogy mekkora adomány a két karja. Persze néha nem orrbavág, csak orron pöcköl valami. Nekem ilyen volt Jankaszáva műtétje, ill. azoknak ez embereknek a reakciója, akik tőlem várták a híreket róla. Mondtam: túl van a műtéten. Kérdezték: és mikor jöhet haza? Mondtam: ma jönnek haza. Kérdezték: és most már egészséges lesz?Ezek ott és akkor nem számítottak. De nem számít most sem. A műtét sikerült, Jankaszáva jól viselte, a család többi tagja számára sem volt ez traumatizáló élmény, köszönik, jól vannak. Ezt lehet érteni, lehet nem érteni. Meg kell tanulni elfogadni, amit dob az élet, és nem kell mindig a széllel szemben pisilni, problémákat gyártani.
Van két gyerekünk, ők adnak igazi értelmet az életünknek.
Igazából problémamentesek. Kicsi fejlődési rendellenesség itt, kis hiszti ott, de ez mind nem számít. Számít egy óráig, egy hétig, egy évig, de az egész életben ezek nem szabad, hogy meghatározóak legyenek. De kell, hogy érezzék mindig azt, hogy szeretjük őket, hogy számíthatnak ránk.Lili időnként próbára tesz bennünket- újabban egyre gyakrabban, talán nála most csapódott ki a testvérféltékenység kérdése. Dacol, ellenkezik, hisztizik, időnként az összes türelmem elfogy és kiabálok vele. De tudom, hogy valamit jól csinálunk, mert ennek ellenére is érzem azt, hogy soha, egy percig sem kételkedik abban, hogy szeretjük, hogy jót akarunk neki. Örülök, hogy érzi, hogy mi az, ami állandó és mi az, ami időleges az életünkben.
Ma beszélgettünk, hogy miért baj az, hogy nem fogad szót, miért kellene, hogy mégis. Rendkívül ékesszólóan beszéltem a lelkére, mire felkiáltott: "Anya, nézd, mekkora fikusz volt az orromban".
Hát nem mondom, hogy rezzenéstelen arccal folytattam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése