A csodálatról

Apr 26, '09 5:59 AM for everyone

Belekeveredtem - na jó, legyünk őszinték: belekevertem magam egy vitába egy olyan fórumon, ahová E, a barátnőm szokott írni. És közben rájöttem, hogy megint nem egy nyelvet beszélünk sok emberrel. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, vagy az enyém, sőt az sem biztos, hogy hiba.
Jelenleg a kisbabája egy műtétre vár, természetesen ettől az idegei pattanásig feszültek, és kissé hevesebben reagált le egy - ehhez a témához kapcsolódó és neki címzett - piszkálódó és cinikus hozzászólást, mint ahogy azt normál állapotában tette volna.
Ami miatt magamhoz vettem a klaviatúrát, az ennek a történetnek azon része, amitől mindig visítani támad kedvem. Merthogy most is azzal érvelnek neki, hogy ők hogy csodálják, hogy mennyire keményen tartja magát. Akkor is, amikor a szemük láttára szakadt össze.

Nekem a csodálat egy passzív dolog. Állok a Taj Mahal előtt és csodálom. Nem kell tennem semmit érte, csak állok előtte tátott szájjal. Nem kell foglalkoznom azzal, hogy pl. hogyan tisztítják le a galambszartól és egyéb hétköznapi dolgokkal, csak csodálom.
Ugyanígy van az emberekkel is. A csodálat egyfajta távolságot teremt és feltételez, az nem a hétköznapi életünk része. Nem is érdekel bennünket, hogy az általunk csodált ember milyen a hétköznapokban, hiszen az mítoszromboló. Képzeljük el pl. Brad Pittet a tökét vakarva fingani a kanapén, a borostájába ragadt ételmaradékkal, amint napi kétszer felhívja az anyját...Ugye....?
És rühellem, hogy azt mondják E-nek, hogy csodállak. A csodálatunk tárgyát nem akarjuk esendőnek látni; ő kemény, mint a gyémánt, mindent megold, nincs szüksége segítségre.Aki csodál, az igyekszik magát olyan távol tartani tőled, hogy ne kelljen mást észrevenni, mint azt, hogy „van valami baj, de annyira keményen tartja magát, olyan erős”.

Mert ha észreveszik, az már felelősség, akkor már nem csak oda-oda kell nézni néha, hanem látni is kell. És meglátni. Most haragszanak rá, mert azzal, hogy kvázi visítva vagdalkozott, kinyitott egy ajtót. Azt, amelyikne kerezstül meg kellett látni, hogy bizony itt nincs gyémántkeménység napi 24 órában, bizony pattanásig feszültek az idegei, az első szóra ugrik. Szinte az a helyzet állt elő, ami a viccben a nyuszival, a sünnel, meg a vasalóval. Mert elege lett abból, hogy szelektálva és kiforgatva olvassák. Olvastam, amiket írt: leírta sokszor, hogy nem, nem jól van. Meghallották? Aligha. És akkor méltányoljuk azt, hogy csodálják a tartásásért? Ugyanakkor, amikor kvázi letolják azért, hogy kibukott és elrontotta a játékot. Az álcák játszmáját...Akkor most mi van?!

Akik ismertek, tudjátok, hogy mindennél jobban rühellem a játszmákat, a jópofizást,a szőnyeg alá söprést, pláne bizalmi kapcsolatokban. A barátság az. E-nek is azt írták: ők a barátai. Miközben szemére hányják, hogy most rossz hangulat lett a fórumban miatta. Ez barátság? A szemük láttára omlott össze, de azon kívül, hogy "jaj, hát nem úgy gondolta, félreértetted", SENKI nem kérdezte meg tőle, hogy "mi a baj?mit tudok tenni érted?". Ez a barátság? Ugyan...